Emlékezek...

 

Tegnap évfordulónk volt.

20 éve volt az eljegyzésünk az én drága Janimmal. Úristen, hogy rohan az idő! :)
Akkor még milyen sokan voltunk, pedig a legszűkebb család volt csak jelen...
Ott voltak még a nagyszüleink. Párom nagymamája, aki egy apró növésű, kedves néni volt.
Ott voltak az én nagyszüleim is. Mind.
Anyai nagymamám: Mamácskám és második férje, Papa.
Anyai nagyapám, aki úgy szerette, ha Öregapám-nak hívtuk, nem egyszerűen Öregapá-nak. Számára fontos volt az Öregapám kifejezés, azt mondta Öregapának a kutyát is hívhatják.
Apai nagymamám ás nagypapám: Aranyos Mamám és Tata (Tatácskám). Ők mentek el legrégebben, hihetetlen, hogy már oly' rég nincsenek velünk. Az én drága Aranyos Mamám hagyott itt leghamarabb bennünket, még épp csak fél éves fiatal asszony voltam, halálának híre teljesen földhöz vágta az egész családot. Tudom, furán hangozhat, hogy ezt leírom, de akkor remegtem tetőtől-talpig életemben először. Olyan váratlanul ért mindenkit ez a tragédia, hogy felfogni is alíg bírtuk. Másnap kellett meghallgatásra mennem munkaügyben, bementem a főnökökhöz, ismerkedtünk egymással. Kérdezgettek, hol dolgoztam addig, miért jöttem el az előző munkahelyemről, válaszolgattam, aztán egyszer csak nem bírtam magammal és elkezdtem zokogni. Na, kiült az arcukra a nagy D (döbbenet), nem értették mit kérdeztek olyan borzasztót. Mikor megbírtam szólalni, nagy nehezen kiböktem, hogy előző nap halt meg az én szeretett Nagymamám. Összenéztek, részvétet kívántak, elköszöntünk, gondoltam, ennek a melónak annyi. Másnap kaptam a hírt, felvettek.
Tatácskám nem volt könnyű természet fiatalabb korában, de velünk unokáival mindig nagy szeretettel bánt, 11 éves koromig együtt éltünk velük. Tatácskám zöldséges volt a lőrinci piacon, nyaranta hatalmas, mézédes dinnyéket hozott haza, hatalmas szeleteket vágtak belőle nekünk, kiültetek bennünket az udvarra, a lépcsőre ott ettük a dinnyét a bátyámmal, de még a honunk alja is dinnyés volt. Aztán helyből mentünk mosakodni a kerti csaphoz, estére így is, mégis, állandóan maszatosak voltunk, igazi udvari gyerkőcök voltunk. Tatácskám mindig nagyon szeretett bennünket dögönyözni, nagyon erős ember volt, sokat játszottunk olyat, hogy a hátára ültünk is Ő úgy fekvőtámaszozott. Épp csak nyugdíjba ment, rá pár hónapra le kellett vágni az egyik lábát combközépből érszűkület miatt. Végre élvezhette volna a nyugdíjas éveket, erre ezt osztotta neki a sors. De megtanult így is élni. Sétált az utcán edzésképp, megtanult autót vezetni így is. A családunk ünnepi eseményein mindent úgy rendeztünk, hogy az Ő mozgását ne akadályozza semmi. Áááá, nem jól van ez így, alig jut az unokáknak felnőtt korukra a nagyszülőkből, pedig sokat tanulhatnánk tőlük.
Anyai nagymamám még csak pár éve ment el, de mégis úgy érzem, mintha már régebben nem lenne velünk.
Anyukánk 60. szülinapjára Zsuzsi nagy dolgot talált ki. Vett egy diktafont és többször is ott üldögéltünk Mamácska konyhájában és csak hallgattuk a történeteket, hogy is volt, amikor Mamácska terhes lett Anyucival, milyen volt a terhessége, hogyan született meg Anyuci, milyen kisbaba volt, milyen volt akkoriban az élet... stb.
Jó sok hanganyag összegyűlt így. Nem mondom, hogy könnyű meghallgatni, de egyszer... majd... ! Ami biztos, hogy ezek a felvételek pótolhatatlan kincsek. Imádom Zsuzsit amúgy is,de az ilyen ötletei fantasztikusak.
...és szombaton lesz 22 éve, hogy megismerkedtünk Janimmal. Egy szép, szombat esti buli... de ez egy másik történet. :)